Gyilkos nők

ISMERD MEG A GYILKOS NŐKET! - Mi is ez a sorozat?

Ha még nem hallottál erről a felkavaró, drámai és sok esetben tanulságos sorozatról, olvasd el az ismertetőt az ugrás után!

Napjainkban az amerikai típusú, évadokra bontott sorozatgyártás sikere vitathatatlan. Az ilyen sorozatok színészi alakításainak és látványvilágának minősége sok esetben vetekszik a mozifilmekével, az pedig biztos, hogy az epizodikus felépítés sok szerkezeti játékra, kreativitásra ad lehetőséget. Nem meglepő tehát, hogy Mexikóban, ahol egyébként a telenovella műfajának van nagy hagyománya, szintén elkezdtek kísérletezni ezzel a formátummal, amely minden tekintetben nagyobb mozgásteret nyújt a készítőknek, mint a romantikus sorozatok futószalagon történő gyártása. Pedro Torres producer pedig úgy tűnik, aranytojást tojó tyúkra lelt a Mujeres asesinas (azaz Gyilkos nők) képében, mely rövid idő alatt a legsikeresebb mexikói szériává avanzsált, pedig csak egy kérdésre keresi a választ: mi késztethet arra egy nőt, hogy elvegye valakinek az életét?

Ahogyan kezdődött…

Sok telenovellához hasonlóan a Mujeres asesinas sem eredeti mexikói ötlet. Argentínából importálták a készítők, ahol 2000-ben egy Marisa Grinstein nevű író könyve megbotránkoztatta a közvéleményt. Az írónő a Gyilkos nők című kötetében olyan nők által elkövetett, megtörtént bűncselekményeket dolgoz fel, melyek elkövetőivel a történetük érzékletes ábrázolása után az olvasó meglepő módon együtt tud érezni, hiszen ha egyet nem is ért velük, megérti, hogy az ilyen esetekben a gyilkos is áldozat. A hatalmas könyvsikert két újabb kötet követte 2006-ban és 2007-ben, 2005-ben pedig elkészült a tévés változat első évada is, melyet még három másik követett 2008-ig. Összesen hetvennyolc epizód készült el a szériából, az epizódok főszerepeit pedig az argentin tévézés legismertebb alakjai formálták meg. A kezdeti kritikák után, mely szerint a sorozat ölésre buzdít, mindenki hamar belátta, hogy a gyilkosságok ábrázolásánál sokkal fontosabbak az azok mögött megbúvó emberi tragédiák.

A tökéletes formátum

Nem csoda, hogy Mexikó is hamar lecsapott a sikersztorira, hiszen a formátum kivételes lehetőséget adott a készítők kezébe: erőteljes történetek a legismertebb színésznők tolmácsolásában, akik végre kiléphetnek a telenovella-szerepeik skatulyáiból, és új arcukat mutathatják meg a közönségnek. 2008-ban tehát a Televisa és Pedro Torres cége, a Mediamates összeálltak, hogy a kolumbiai és ecuadori verzió után végre Mexikóban is megismerjék a gyilkos nőket.

Ezúttal viszont nem a szolgai másolat mellett döntöttek, hanem megpróbáltak kreatívan hozzányúlni a kapott anyaghoz. Az argentin alaptörténeteket a mexikóiak teljes egészében amerikanizálták, ami főként magát az epizódok felépítését változtatta meg: a főcím előtti első percekben, az ún. cold openben a gyilkosság utáni momentumokat láthatjuk, még semmiben nem lehetünk biztosak, sem az áldozat, sem a gyilkos kilétében, esetleg épp annak lehetünk szemtanúi, ahogyan a holttest előkerül. Hamarosan feltűnnek a főbb szereplők, flashbackekből, visszaemlékezésekből ismerhetjük meg a történetük előzményeit, akárcsak a sorozat amerikai nagytestvéreiben, mégis sokszor az utolsó pillanatig homály fedi a sztorik olyan lényeges pontjait, hogy mégis ki lesz az áldozat, hogyan fog ölni a főszereplő, esetleg mi lesz az ő sorsa a gyilkosság után. Az epizódok minden esetben a gyilkosság pillanatával érnek véget, majd az elkövető a kamerába néz és a néző értesül a gyilkos büntetéséről.

A mexikóiak fontos új elemként behozták a DIEM-et, a Női Bűnügyekre Szakosodott Ügyosztályt, melynek helyszínelői mindig elsőként értesülnek arról, ha egy gyilkosságnak női gyanúsítottja van, az epizódot pedig végigkíséri a tanúk kihallgatása, melyből percről percre még inkább feltárulnak előttünk a rejtett összefüggések és a gyilkosok motivációi is. A részek legfeszültebb pillanatai közé tartozik, amikor a DIEM vezetője, a látszatra szigorú, de emberséges Sofía, akit Rosa María Bianchi alakít meggyőző hitelességgel, a gyilkosság miértjéről faggatja az éppen aktuális öldöklőt – a kapott válaszok minden esetben különbözőek. A DIEM rendőrei minden epizódban szerepelnek, ez pedig egyfajta kontinuitást is biztosít a sorozatnak, noha az ő magánéletük sokkal diszkrétebben van jelen, mint az igazi főhősöké, ám ez az átívelő szál az argentin változatból hiányzott.

A kábeltévés sugárzás (Mexikóban eredetileg a TVC kábelcsatorna mutatja be a sorozat egyes évadait) sok, korábban az ország képernyőjén nem látott téma felhánytorgatására adott lehetőséget, túl a brutális – bár az első évadban még nem olyan profin kivitelezett – gyilkossági jeleneteken. Így az első két évadban olyan tabutémák széles választéka kerülhetett terítékre, mint a sámánizmus, családon belüli erőszak, prostitúció, pedofília, homoszexualitás, rendőri korrupció, gyermekgyilkosság, kannibalizmus, eutanázia, vérfertőzés, rasszizmus és még megannyi elhallgatott, de napjainkban nagyon is jelen lévő jelenség, melyek figyelmen kívül hagyása akár a sorozatban vázolt következményekhez is vezethet. A sorozat emellett meglehetősen szabadon kezeli a szexualitás kérdését, az első évadnak majd minden epizódjára jutott egy-egy keményebb jelenet, a második szezonban ebből viszont már jócskán visszavettek, részben a történetek jellegéből adódóan is.

Megrázó sztorik, megrázó siker

A sorozat első évadában tizenhárom gyilkos asszony története kapott helyet, tizenhárom fantasztikus mexikói színésznő tolmácsolásában, köztük volt Leticia Calderón, Daniela Romo, Itatí Cantoral, Irán Castillo, Nailea Norvind és a ’80-as évek két nagy dívája, Lucía Méndez és Verónica Castro is, akiknek közös visszatérése már önmagában is nagy port kavart. Mellettük a telenovellákból és egyéb mexikói alkotásokból jól ismert színészsereg színe-java felvonult, az epizódoknak hála pedig hamar az egekbe szökkent a TVC nézettsége. Hamarosan a földi sugárzású Canal 5-n is bemutatták a szériát, és meg sem álltak az Egyesült Államokig, ahol az első epizód, melyben Leticia Calderón gyilkol, premierjekor maga mögé utasította a nagy amerikai országos csatornákat, többek között a Bones, a Harper’s Island vagy a My Name is Earl új epizódjaival együtt. Az első évad legnézettebb epizódja Amerikában a Lucía Méndez főszereplésével készült rész lett. A mexikói változat hivatalosan is a formátum legsikeresebb feldolgozásává lépett elő.

A visszatérés

Nyilvánvaló volt, hogy a siker folytatásért kiált, Pedro Torres így már 2008 végén elkezdte verbuválni azokat a színésznőket, akiket a második évadban szeretett volna vérrel bemocskolni. 2009 nyarán újabb tizenhárom részes évadot kaptunk, ezúttal azonban már tizenhét gyilkos nővel, három epizódban ugyanis többen is öltek, ami új színt vitt a formátumba. Többek között Edith González, Daniela Castro, Angélica Vale, Maria Sorté, Sherlyn, Angelique Boyer és Susana González ragadtak kést/kötelet/pisztolyt és még megannyi más eszközt ebben az évadban, a várt siker pedig ezúttal sem maradt el. Ráadásul a készítők is csiszoltak a sorozaton, a széria ha lehet, még profibb képi világot kapott, élethűbbek lettek a gyilkosságok is, habár jóval kevesebb művér folyt a képernyőn, mint az előző évad esetében. A sorozat epizódjainak új eleme volt a vörös pillangó, mely a gyilkosság pillanatában jelent meg a képernyőn, mintegy a halál üzeneteként és a távozó lélek szimbólumaként. A sorozat mexikói bemutatója előtt ezúttal már nagyszabású gálát is szerveztek, ahol a főhősnők szinte mindegyike dalra is fakadt a második évad főcímdalának előadója, Gloria Trevi társaságában. Hamarosan DVD-n is megjelent az első két évad, a harmadikra pedig már nem sokat kell várni, idén szeptemberben már élvezhetjük az új történeteket, ráadásul ezúttal már mexikói bűnügyek feldolgozásai is várhatók.

Így látták belülről

A sorozatban szereplő színésznők közül mind nagyon büszkék arra a lehetőségre, amit Pedro Torrestől kaptak, és egytől egyig nagyon élvezték a szokásostól eltérő forgatási körülményeket. A profi rendezés és kamerák tényleg mindenkiből a legjobbat hozták ki, nem csoda hát, hogy a legtöbb mexikói színésző ölni tudna egy ilyen lehetőségért (persze vannak kivételek, Victoria Ruffo például, aki gyűlöli az erőszakot, kategorikusan elzárkózott a felkérés elől). Azzal kapcsolatban, hogy ők a való életben is képesek lennének-e ölni, a sorozat szereplőit is megkérdezték: „Hivatalosan azt mondanám, nem, de ha az anyámhoz, vagy az unokaöcséimhez érne valaki, akkor akár ölni is képes lennék!” – ezt Daniela Romo nyilatkozta, Leticia Calderón pedig, akiknek a Mujeres asesinas-beli szerepe hozta meg később a lehetőséget az En nombre del amor gonosz Carlotájának eljátszására, úgy véli, hogy „minden emberi lényben ott van az ösztön a gyilkosságra, ám ki a vallás, ki az elvek, ki az erkölcsei miatt nem meri megtenni, mégpedig azért, mert tudja, hogy nem szabad”.

És hogy mi a tanulság? Sosem szabad hagyni, hogy egy nő ezt másként kezdje látni. Egy másik megoldás az a tanács, mellyel a sorozatot is promózták: „Ne hagyd, hogy a feleséged nézze ezt az új sorozatot!”