Gyilkos nők

1x02 MÓNICA, A LÁNCRA VERT (Irán Castillo) - kritika, vélemények

SPOILERES ÍRÁS! Figyelem! Csak akkor olvass tovább, ha már láttad az epizódot!

A láncra vert Mónica története számomra az első évad egyik legbrilliánsabbja. Nem csak a fantasztikus színészi alakítások miatt néztem már újra számtalanszor ezt a részt,  hanem amiatt az izgalmas szerkezeti játék miatt is, amire az egyszeri néző nem számítana egy ilyen sorozatnak már a második részében.

Hiszen mikor leülünk megnézni az epizódot, okkal gondolhatunk arra, hogy ez a sztori is csak a történtek linearitásában törik meg, úgy ahogy a szívtelen Soniáé is, de egyébként végig egyértelműnek látszik, ki a gyilkos és ki az áldozat. Engem abszolút sikerült behúzni a csőbe, és dobtam is egy jókora hátast, mikor Beatriz Duvignaud megjelent a DIEM-ben a tolószékben. A készítők nyilván tudatosan szórakoztak velünk végig a képzelt gyilkosságokkal, és bár megfordul a néző fejében, hogy jó-jó, a vénasszony überidegesítő (pláne, amikor kiderül, hogy valójában csak megjátssza a rokkantságot), de hogy fajulhat ez el odáig, hogy egy fiatal lány megölje a saját anyját? Aztán amikor kiderül az igazság, mind a fejünkhöz kapunk, hogy áhhá!

Pszichológiai szempontból is ügyesen végig volt vezetve az epizódon, ahogy Mónicában egyre jobban növekszik a feszültség. A partira egyszerűen már annyi elfojtott harag, düh és megaláztatás gyülemlett fel benne, hogy lépnie kellett. Beba rosszkor volt rossz helyen, persze ő is rém irritáló szereplő volt, de az ő halála tűnt Mónica számára az egyetlen járható útnak, hogy anyját ráébressze a valóságra, amit az nem akart elfogadni. A leláncoltság és a női táska láncának párhuzama külön dicséretet érdemel, és az is, hogy tulajdonképpen már az epizód egésze alatt kapunk utalásokat arra nézve, hogy végül ki is lesz az áldozat (Sofía doktornőt nem érdekli Beatriz Duvignaud, Bebáról pedig egy ponton kiderül, hogy rendkívül asztmás).

Irán Castillo kitűnőre vizsgázott a szerepben, a gyilkossági jelenetben és közvetlenül előtte különösen tetszett az, ahogyan a Mónica lelkében lejátszódó vulkánkitörés kiült a színésznő arcára. Ofelia Medináról csak annyit tudtam, hogy nagy névnek számít, most az is kiderült, hogy miért. A művésznő nem csoda, hogy megengedheti magának, hogy válogasson a szerepek közül, hiszen láthatóan nagy felkészültséggel és odaadással ül neki minden karakternek. Az argentin megfelelőjénél számomra sokkal hitelesebb, imádtam a hanghordozását, és az olyan apró mozdulatait, mint például a késsel-villával (!) elfogyasztott szendvics szájába emelése, melyek tökéletesen kiegészítették a szövegkönyvet.

A félrevezetés része volt részben Paco karaktere is, kezdetben azt hihetnénk, hogy Beatriz majd rámászik, vagy fordítva, és hogy ez lesz az indíték, de szerencsére ezzel nem sokáig játszadoztak az írók. Miguel Rodarte kicsit talán öreg volt Iránhoz, színészileg viszont nem találtam a játékában kivetnivalót. Cristina Michaus, azaz Beba pedig már kinézetre is ellenszenves, az első pillanattól kezdve tiszta előttünk az ábrázolni kívánt karakter (a tipikus festettszőke, örök másodhegedűs, mások életét élni kívánó, szingli, csúnya barátnő), hát még amikor előveszi a behízelgős hangját.

Bevallom, szinte már sajnálom is, hogy ezt a sztorit Pedro Torresék ilyen hamar ellőtték, mert bár a későbbi részekben is lesz épp elég fordulat, ekkora meglepetéssel egyik sem tudott szolgálni, és már-már én érzem magam kényelmetlenül, ha egy-egy gyilkosság túlontúl kiszámítható, és csak a lelki fronton kapunk mi a fene-momentumokat. De ez legyen a legnagyobb baj.

Nektek hogy tetszett?