Gyilkos nők

1x05 MARTHA, A FOJTOGATÓ (Nailea Norvind) - kritika, vélemények

SPOILERES ÍRÁS! Figyelem! Csak akkor olvass tovább, ha már láttad az epizódot!

Higgyétek el, valószínűleg nincs még egy olyan ember az országban (egyelőre) aki annyiszor megnézte az első évad epizódjait, mint én, de ezen a részen sokadjára is menthetetlenül elérzékenyülök, pedig egy krimisorozatnak nem elsősorban ez a célja. Az viszont, ami Marthával történt, annyira tragikus, annyira felfoghatatlan és annyira szívszorító, hogy még a legmogorvább nézőnek is megszakad a szíve az értetlenségtől. Ha valamelyik, akkor ez a rész tökéletes példája annak, amiért a sorozat megszületett: az ember mindig kerülhet olyan lehetetlen helyzetbe, ahol, ha nem kap időben segítséget, csak borzalmas áron talál magának kiutat. Az epizód maga nemcsak a történet, de a színészek miatt is  került nálam mindenképpen a top5-be .

Egyből egy érdekes felállással indítunk: se holttest, se áldozatjelöltek, de még magát a főhősnőt sem látjuk jó ideig a képernyőn. Mint írtam már régebben, az alapkoncepciót mindegyik részben sikerül valamivel megbolondítani: itt például ezt az az érdekes szerkezeti játék adta, hogy míg valós időben a DIEM és Pablo égen-földön Marthát és a gyerekeket kereste, addig a flashbackek szép lassan felgombolyították nekünk a sztorit, aminek az utolsó csavara mindent vitt.

Valószínűleg még a korábbi epizódokon edződötteknek is embert próbáló feladat volt átlátni ezt az össze-vissza ugrálást az időben, de az utolsó, tóparti jelenetre végül minden összeáll: a kis Martha, akit mindenki magára hagyott, felnőtt anyaként minden igyekezete ellenére kénytelen úgymond "beteljesíteni" saját sorsát, azaz megismételni anyja történetét, akit ugyanúgy elhagyott a férje, akárcsak őt. Ezen a ponton nyer Martha tette halovány igazolhatóságot: nem akarta, hogy saját fiai ugyanolyan anya mellett, ugyanolyan traumatikus gyerekkort éljenek meg, amilyen neki kijutott, és inkább magával vitte őket a sírba, mintsem hogy látniuk kelljen széthullani maguk körül a családot.

Martha sajnos csak azt nem vette észre, hogy pont arra irányuló igyekezetében hogy elkerülje anyja sorsát, egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed a depresszióba, mániákusságba és elviselhetetlenségbe. Pont a harcoló anyatigris-énje volt az, amely végérvényesen elijesztette és más karjaiba üldözte Pablót, aki - a történet legnagyobb tragédiája! - valóban szerette Marthát és a gyerekeit, mely az ő múltbéli megfelelőjéről, Martha apjáról valószínűleg nem mondható el. Nyilván ő sem menthető fel teljesen, sőt, megtudjuk, hogy kezdettől fogva tudott Martha múltjáról és pszichés problémáiról, sajnos azonban nem vette elég komolyan őket. A fő bűnösök tehát elsősorban ő és mindenki Martha körül, aki nem vette észre, hogy a nő komoly segítségre szorult.

Nailea Norvindnak lehetett a legnehezebb dolga megbirkózni már csak azzal a tudattal is, hogy megtörtént esetről van szó, el sem merem képzelni, milyen nehéz lehetett belehelyezkednie ennek a karakternek a bőrébe, mindenesetre a végeredmény csodás lett, emelem kalapom Nailea előtt, aki sok társnőjéhez hasonlóan szintén átment a rostán: egyáltalán nem csak egy béna telenovellaszínésznővel van dolgunk. Juan Ríos esetében örültem, hogy egy kevésbé ismert arcot láthatunk az apuka szerepében, hiszen nem terelte el a figyelmünket, de sikerült feltöltenie a saját szerepét annyi élettel, hogy a végén talán bűnei ellenére mégis őt sajnáljuk a legjobban.

Az epizódból ennek ellenére érződik az első évad azon filozófiája, hogy minden részbe kell egy kis vér (a béna poháreltörős jelenetre gondolok), de szerencsére a másik vesszőparipát, a szexet most nem erőltették, ami külön öröm, ugyanis az egész más megvilágításba helyezett volna sokmindent. Mindent összevetve remek rész volt, az évad egyik csúcspontja - de még mindig nem a legkiemelkedőbb rész, arra még várni kell... Hogy megtudjátok, mennyit, maradjatok a bloggal!

Most pedig ti jöttök, jöhetnek a vélemények a fojtogató Martháról!